happy wednesday
"Egész hétvégéket töltöttünk ágyban. De a legkedvesebb időtöltésünk mégis a séta volt meleg, esős éjszakákon. Ezekre a beszélgetésekre viszont emlékszem. Tejdzsi megtanította az eső különböző formáira szolgáló japán mellékneveket. Olyan szavakat, amelyek nincsenek benne a szótárakban. A pocu pocu finom szemerkélés. A dzáá dzáá felhőszakadás. Ugy tűnik számomra, hogy a Tejdzsivel töltött idő alatt szinte mindig esett az eső.
Azok az éjszakák egybefolynak, s talán össze is keverem őket, de erre így emlékszem.
A padlón fekszem Tejdzsinél, és a plafont bámulom. Tejdzsi bejön a szobába, és megragadja a karom.
– Esik! Nem maradhatunk a szobában. Gyere.
Kihúz magával az utcára. Nevetek (tényleg). Levágott szárú farmernadrágot visel és egy szakadt pólót. Azt nem tudom, rajtam mi van, de a lábaim csupaszak. Átgázolunk a tócsákon, és követjük a fényes járdákat egyik úttól a másikig. A főútvonalon kerekek csikorognak, esernyős tömeg hullámzik. A mellékutcákban halljuk, ahogy az esőcseppek becsapódnak: egy levélen, egy ablakpárkányon, egy virágcserépben. Pocu pocu.
A mocskos vizet rugdalva kergetjük egymást a vasútállomásig. A Jamanoto és a Csuo metrók találkozásánál menedékre találunk: odabújunk a betonfalakhoz, s várjuk, hogy a vonatok elhúzzanak a fejünk felett. Mivel a Jamanote metrók hárompercenként követik egymást, nem kell türelmesnek lennünk. Megcsókolom Tejdzsit, és olyan szorosan ölelem, hogy pólóinkból lassan csöpögni kezd a víz. Orrát finoman hozzáérinti az enyémhez, és elmosolyodik. Nyelvem hozzáér a fogaihoz: az össze-vissza gyöngyökhöz, amelyeket imádok. Amikor a Sibuja felé robogó metró a fejünk fölött rázza a síneket, megborzongok az orrom hegyétől a lábam ujjáig. Most megint csendes minden. Tejdzsi kikapcsolja a melltartómat, és arcán fellobbanó mosollyal kihúzza a pólóm ujján keresztül. Abrakadabra. Homlokával feljebb tolja a pólómat, haja a bőrömet súrolja. Esős ajkakkal megcsókolja mellbimbóim, s amikor a következő, ingázókkal teli metró elhalad fölöttünk, már szeretkezünk. A durva beton rózsaszín és fehér vonalakat karcol a hátamra, s erősen tépi a hajam."
Susanna Jones: A csendmadár
himnusz
mindjárt itt a holnap
éjfél van
szeretkeznek a szomszédban
küldeném szeretettel
ezt a lábremegést mindazoknak, aki szerint nagy ez a város, nincs az a véletlen, hogy összefussunk mi ketten.
bambi.
hellóhelló.
örökletes olvasás közbeni kéztartás. szeretlek, anyukám.
dizzy
könyv | john updike: nyúlcipő
ahogy smilla a havat, úgy ismeri nyúl a különféle utakat. ezekről az árnyalatokról szólt nekem a könyv. a többieknek körülötte az csak jég. a többiek csak annyit látnak, hogy fut, rohan, menekül. fut a jól bejáratott napi rutin elől, rohangál összevissza, menekül a felelősségtől.
úgy kezdődik, hogy menne a nyúl, de nem tudja hová, nem is akarja tudni, csak bele az éjszakába, mert az éppen ott van, mégsem tud annyira sötét lenni, hogy le lehessen térni az útról, ráadásul mindegyik be van számozva, és ott a térkép is, tájékozódási pontok, amiket nem lehet nem észrevenni. különben is ha másodszor megy el valaki mellett, az már ismerős arc. akkor is, ha egyszer egyik, máskor a másik irányból hagyja el, már van egy történetük.
aztán van, amikor pont a eszköztelenség a baj. tudja hová, de nem tudja, hogyan. mint a mesében, ott a királylány, a kacsalábon forgó palota, a három kívánság, az a hol realitása, hol irrealitása miatt elérhetetlen célpont, ami akármi lehet, úgysem sikerül megközelíteni sem. ehhez bezzeg nincsenek beszámozva a lépések. hát csak fut hülyén.
van, vagyis inkább volt olyan is, amikor rajta a nyúlcipő, oda se figyel, csak viszi a lába, és bajnok lesz.
ez nem is ő, de van, amikor látja, hová vezet, és minden kalimpálása ellenére halad a saját tragédiája felé.
futhat valamiért és valami elől, valami felé, valami ellenkezőjéért, az ellenkezője elől, az ellenkezője felé, szeret, gyűlöl, szeretik, gyűlölik, de sose ugyanazt érzik. bűnös, ártatlan, kapkodja a levegőt, elfárad? nézhet előre, a cél felé, nézhet hátra, távolodik-e már, ahonnan indult, nézhet oldalra, mint egy klipben, követi úgyis a kamera.
updike mindent tud erről, félelmetes. mint jó szakértő, biztos néven tudná nevezni ezeket az utakat, csak hát nem ez a lényeg, jó íróként inkább az a sok kis katarzis a szavai között. (egyúttal köszönöm a fordítónak, réz ádámnak is az élményt.) én pedig igazán jó olvasója voltam, pedig nem direkt volt, nem is ezt akartam.
