"Az én mai kedvenc hírem: Német rendőr szedett le egy ír fiatalt a szegedi Tisza-híd korlátjáról: Don’t jump! - kiáltotta neki."
ui.
"A mintegy tíz méter átmérőjű képernyő világítótoronyként fog világítani a távoli hajóknak, melyek legénysége ma már nagyrészt tengeri szörnyekből áll, nehéz ugyanis olyan tengerészeket találni, akik elfogadnák azt az oly gyakran emlegetett új elvet, hogy a hajók ne járják a tengereket, hanem inkább hordozzuk magukkal a tengert. Az egyik tengerész nemrégiben egy bizalmas beszélgetés folyamán azt mondta nekem: Azt még elismerem, hogy elengedhetetlen magunkkal cipelni kertjeinket lugasaikkal és sűrű bokraikkal együtt, de hordozni magunkkal a saját tengerünket?"
Michal Ajvaz: A másik város
"ó, ma tigrist reggeliztél."
albert camus: boldog halál
helló, ősz. megyünk, elkapjuk az összes falevelet.
és hogy
hajam a hangod
praga
praga
szíved csücske, szeme sarka
öt gránátalma ajándékba
nem jojó az
tejfogtartó
olyan gyönyörű most minden
valaki jöjjön át és együnk a földről
"Egész hétvégéket töltöttünk ágyban. De a legkedvesebb időtöltésünk mégis a séta volt meleg, esős éjszakákon. Ezekre a beszélgetésekre viszont emlékszem. Tejdzsi megtanította az eső különböző formáira szolgáló japán mellékneveket. Olyan szavakat, amelyek nincsenek benne a szótárakban. A pocu pocu finom szemerkélés. A dzáá dzáá felhőszakadás. Ugy tűnik számomra, hogy a Tejdzsivel töltött idő alatt szinte mindig esett az eső.
Azok az éjszakák egybefolynak, s talán össze is keverem őket, de erre így emlékszem.
A padlón fekszem Tejdzsinél, és a plafont bámulom. Tejdzsi bejön a szobába, és megragadja a karom.
– Esik! Nem maradhatunk a szobában. Gyere.
Kihúz magával az utcára. Nevetek (tényleg). Levágott szárú farmernadrágot visel és egy szakadt pólót. Azt nem tudom, rajtam mi van, de a lábaim csupaszak. Átgázolunk a tócsákon, és követjük a fényes járdákat egyik úttól a másikig. A főútvonalon kerekek csikorognak, esernyős tömeg hullámzik. A mellékutcákban halljuk, ahogy az esőcseppek becsapódnak: egy levélen, egy ablakpárkányon, egy virágcserépben. Pocu pocu.
A mocskos vizet rugdalva kergetjük egymást a vasútállomásig. A Jamanoto és a Csuo metrók találkozásánál menedékre találunk: odabújunk a betonfalakhoz, s várjuk, hogy a vonatok elhúzzanak a fejünk felett. Mivel a Jamanote metrók hárompercenként követik egymást, nem kell türelmesnek lennünk. Megcsókolom Tejdzsit, és olyan szorosan ölelem, hogy pólóinkból lassan csöpögni kezd a víz. Orrát finoman hozzáérinti az enyémhez, és elmosolyodik. Nyelvem hozzáér a fogaihoz: az össze-vissza gyöngyökhöz, amelyeket imádok. Amikor a Sibuja felé robogó metró a fejünk fölött rázza a síneket, megborzongok az orrom hegyétől a lábam ujjáig. Most megint csendes minden. Tejdzsi kikapcsolja a melltartómat, és arcán fellobbanó mosollyal kihúzza a pólóm ujján keresztül. Abrakadabra. Homlokával feljebb tolja a pólómat, haja a bőrömet súrolja. Esős ajkakkal megcsókolja mellbimbóim, s amikor a következő, ingázókkal teli metró elhalad fölöttünk, már szeretkezünk. A durva beton rózsaszín és fehér vonalakat karcol a hátamra, s erősen tépi a hajam."
Susanna Jones: A csendmadár
himnusz
mindjárt itt a holnap
éjfél van
szeretkeznek a szomszédban
